A vér jogán (eBook)

Ilona Bányai D. (Autor)

eBook Download: EPUB

2017
336 Seiten
Gold Book (Verlag)
978-963-426-459-0 (ISBN)

Infos

Bányai D. Ilona legújabb regényében a nagy sikerű Boszorkánykör hősnőinek sorsát viszi tovább. A tokaji várban, Szapolyai Imre udvarában élő Rózsa egyre magabiztosabban forgolódik a nemesi körökben, hamarosan a kis Terkát és az elítélt gyilkos Gedő feleségét, Pannát is sikerül beajánlania úrnője szolgálatába. Közben Budára levél érkezik Mátyás királyhoz II. Pál pápától, melyben a katolikus egyház feje a husziták elleni hadjáratba szólítja a királyt. Mátyásnak régi elszámolnivalója van két éve elhunyt első felesége, Katalin apjával, Podjebrád György cseh királlyal, így igent mond a felhívásra.
Annus, a javasasszony egy nap kis lovascsapatot lát vendégül szerény tisztásán, és éles szemét nem kerüli el a Tokajba tartó társaság egyik furcsa tagja. Tudva, amit tud, úgy intézi, hogy a fiatal nemes felfigyeljen Rózsára. Ám szinte ezzel egy időben érkezik a hír Tokajba és a környékbeli falvakba: a gyilkos Gedő megszökött az erdélyi sóbányákból, és hazafelé tart, hogy bosszút álljon azokon, akik rabságba juttatták...
Az országos politika és az egyéni sorsok útjai Tokaj mellett keresztezik egymást, felforgatva hőseink életét, nem várt szenvedést, de örömöt is hozva gazdagra és szegényre egyaránt.

Textauszug

1. fejezet

Annus

A keskeny erdei úton vágtató lovast egész csapat őrangyal vigyázhatta, hogy még a nyeregben tudott maradni, és a lova sem törte lábát az egyenetlen talajon. Nem is igazi úton, csupán egy szélesebb csapáson vágtatott, ahol a vadak járását kicsit kiszélesítették a favágók taligái meg a farönköket húzó igavonó állatok patái.

A lovon ülőnek, bár nem volt nagy termetű, sűrűn be kellett húznia a nyakát, néha az utolsó pillanatban, nehogy egy-egy alacsonyabbra belógó ág kioltsa a szeme világát vagy letaszítsa a nyeregből, de látszott, hogy nem először jár erre. A hátasa is ismerős biztonsággal, szinte irányítás nélkül követte az alig látható ösvényt egy kis tisztásig, ahol látszólag véget ért. A vékony lovas hátravetette tüske tépte poros, szürke köpenyét, és leugrott a nyeregből. Kantáron vezetve a lovát az irtásszéli bokrokat félrehajtva, egy szinte láthatatlan csapáson sietett tovább, be, az Öregerdő mélyébe. A környék lakói közül nem sokan merték volna követni, hiszen az erdőről még a legkisebb gyerekek is tudták, hogy a boszorkányok és lidércek tanyája Az öregasszonyok is csak suttogva mertek mesélni róla a fonóban vagy tollfosztáskor. Senki nem merte megkockáztatni a lelki üdvét, de még azt se, hogy hírbe hozzák ezzel a gonosz hellyel.

A sietős látogatón nem látszott félelem. Otthonosan mozgott a fák között, kikerülve a kanyargó ösvény akadályait. Egy pillanatra megállt, amikor a távolban kakukk szólalt meg, magában számlálta a hangokat, amiről azt tartják, elárulja, hány évig élhet még, aki meghallja. Amikor a madár elhallgatott, fejét csóválva, szapora léptekkel folytatta az útját.

Az erdő mélyén megbúvó kunyhójában Anna, a környék tudós asszonya elgondolkozva térdelt az egyetlen igazi bútordarab, a hasított deszkából ácsolt láda előtt. A láda teteje nyitva állt, feltárva tartalmát az elmélázó asszony előtt, aki jó ideje meg sem mozdult már, szeme a semmibe révedt, akárha nem is ezen a világon lenne. A kezében apró tárgyat szorongatott, ujjaival néha önkéntelenül végigsimított rajta. Végül nagy sóhajtással visszatette a ládába, lecsapta a fedelet, és letakarta egy kopottas szürke szőttessel, amitől a bútor alig látszott a földbe vájt fal előtt. Az asszony nehézkesen feltápászkodott és megnyomkodta fájó derekát. Nagyot nyújtózkodott, szinte ropogtak a csontjai, pedig rózsás arca, sima bőre még fiatalnak mutatták. Csak amikor elindult a kunyhó ajtaja felé, akkor látszott, hogy a háta ferde, eltorzult csontjai fél oldalán púposan domborodtak. A kunyhóból kilépve az ajtó melletti rönkasztalon lévő kőmozsárba beledobott egy fatálból maréknyi szárított, aprított fakérget, egy vászonzsákocskából magvakat, egy másikból szárított leveleket szórt hozzá, és elkezdte összezúzni a keveréket. A mozsártörő duhogása elnyomta az erdő mindennapos zajait. Amikor befejezte, és a porrá tört orvosságot óvatosan, nehogy egy szem is kárba menjen, átöntötte egy kis bőrzacskóba, szokatlan mozgolódás ütötte meg a fülét. A tisztás túloldalán eddig békésen legelésző őzsuta fejét felkapva hallgatózott, aztán gidájával együtt eltűnt a bokrok között. A fák közül csörtetés, visítás hangja hallatszott, és pillanatok múlva előbukkant a megriadt vaddisznócsalád. A koca hangos röffenéseivel hívta maga után csíkos malacait, aztán őket is elnyelte az erdő.

– Hát titeket meg mi lelt? – Anna tűnődve nézett a menekülő állatok után. Fülelt egy percig, aztán belépett a kunyhóba, és leakasztotta az ajtó melletti szögön lógó csupa folt, szakadozott köpenyt.

– Biztos, ami biztos! – mormolta maga elé.

A hosszú évek alatt, amióta itt élt erdei magányában, hozzászokott, hogy időnként magában beszéljen. Úgy érezte, jobban tud így gondolkozni, de az is lehet, hogy csak jólesett néha emberi hanggal megtörni a csendet.

Magára kanyarintotta a köpenyt úgy, hogy a fejét is befedje, az arcát is takarja, csak a két szeme látszott ki a fekete rongyok közül. Ezt az álruhát használta, ha veszélyt érzett, vagy idegen járt erre, ettől az álcától rémülten menekült, aki meglátta. Annus most is, mint mindig, jókedvre derült, amikor eszébe jutott, hogy harmadéve a pap szakácsnője, Mári úgy megijedt tőle, hogy menekültében belegabalyodott egy tüskebokorba, úgy kellett levagdosni róla a szúrós ágakat. Azóta se jött elhajtóteáért! Vajon már nem üzekedik, amióta a pap kitette a szűrét, vagy tán megjött a változása? Elég idős már hozzá! Magában kuncogva kuporodott le a rönkasztal mellé, és várta azt, aki felriasztotta a vadakat.

Az erdő egyre sűrűbb lett, végül annyira szorosan összefonódtak az ágak, hogy már a lovat vezetve sem tudott tovább menni. Körülnézett, kiválasztott egy vastagabb gallyat, és kikötötte a hátast, de úgy, hogy a ló ki tudja magát szabadítani, ha baj van. Nem húzta szorosra a kantárt, mert tudta, az okos állat akkor sem kóborolna el, ha nem köti meg. Megsimogatta a ló bársonypuha orrát, pár halk szóval megnyugtatta, és tovább indult. A nagy fákat errefelé fokozatosan felváltották a cserjék, végül a sűrű csipkebokrok és a ritkás lombok között egyre jobban beszűrődő napsugár jelezte, hogy tisztáshoz érkezett.

A javasasszony kunyhójával szemben lépett ki az erdőből. Az éles napfény elvakította, kezével be kellett árnyékolni a szemét, hogy szétnézhessen. Észrevette a feketébe öltözött, rongyos rémalakot, de nem látszott, hogy megijedt volna tőle, inkább fürge léptekkel megindult feléje.

Annus felemelkedett ültéből és ledobta magáról a fekete boszorkányjelmezt. Kitárt karral, mosolyogva állt, amíg a látogató odaért.

– Nahát, de jó, hogy látlak! Olyan régen jártál nálam, hogy azt hittem, már el is felejtettél a nagy jó dolgodban! – szólt tettetett haraggal, évődve a vendéghez.

– Téged? Na, ezt várhatod, míg térdig nő az orrod! – dobta le köpenyét a látogató nevetve, és szelesen átölelte a javasasszonyt.

– Hadd nézzelek! Ej, de megváltoztál! – mérte végig az erdőlakó tetszéssel a karcsú alakot a finom bőrcsizmájától a feje búbjáig.

Volt is mit nézni rajta! A bő, szürke köpeny egy gyönyörű, fiatal lányt takart. A fitos orrú, bogárszemű, cakkos ajkú szépséget karcsú, formás alakja, büszke tartása magasabbnak láttatta a valóságosnál. Göndör, fekete hajzuhataga szabadon omlott a vállára, szinte teljesen eltakarta a merész kivágású, csinos ruha felső részét.

– Igazi úri kisasszony lettél, Rózsám! – karolt bele a javasasszony a lányba. – Gyere, mesélj, mi szél hozott! Remélem, jó hírt hoztál! Itt maradsz nálam éjszakára? – záporoztak a kérdései. – Főzök egy kis varázsteát! – rákacsintott a lányra, aki erre elnevette magát.

– Bizony, jó is lenne! Igaz, a legutóbb is galiba lett belőle – mindkettőjüknek eszébe jutott az előző nyári Szent Iván-éj, amikor a kalandok a füvesasszony teájával kezdődtek, és végül valamennyiük sorsát megfordították. A lány, csinos ruhájával mit sem törődve levetette magát a földre. – Nem is gondolnád, hogy hiányzott már az erdő, a mező! Néha úgy érzem, odaadnám a puha ágyamat, ha helyette meghemperedhetnék a szép zöld fűben, vagy egy halom illatos szénában! Néha úgy érzem, alig kapok levegőt, mintha agyonnyomnának a kőfalak! Kivált most, nyáron, amikor minden csupa virág, a madarak énekelnek… Bezzeg a várban nem hallani, csak az emberek zsongását, katonák parancsszavát. Na, és a szagok! Az öregtorony dohos levegője, a kovácsműhely füstje, ami megszorul a várudvaron…

– Hiszen erre vágytál mindig! Kastélyban laksz, van szép ruhád, puha ágyad, finom ételeket eszel, úgy élsz, mint egy igazi kisasszony! Inkább fáznál, éheznél a kunyhóban, mennél a konda után az apáddal mezítláb, mint régen? Égetne a Nap, verne az eső? Elfelejtetted már, hogy milyen volt?

Rózsa nem válaszolt. Mit is mondhatott volna, hiszen tudta, hogy igaza van Annusnak. A faluszéli kondás lányaként nőtt fel, otthontalan, nincstelen csavargóként. Egész gyermekkorában faluról falura jártak apjával és nagyanyjával. Ahol szükség volt kondásra, ott egy időre megtelepedtek, persze csak úgy szegény módra. Félig földbe vájt, paticsfalú, nádtetős kunyhóban laktak, mindig csak a falu végén, ahol megtűrték őket. Ha volt mit, ettek, ha nem volt, koplaltak. Kislány korában arról álmodozott, hogy kastélyban lakik, szép ruhája, cipője van, és mindennap kalácsot eszik. Elmosolyodott.

Milyen kis ostoba voltam! Elképzeltem, hogy várkisasszony vagyok, akiért eljön a herceg aranypatkós, fehér lovon, elvisz a kastélyába, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Aztán, mire felnőttem, már tudtam, hogy az is nagy szerencse lenne, ha egy parasztlegény feleségül kérne. Találtam is egyet, aki elvett volna, de a vagyonért mással házasodott össze. Szerencsémre!

Megborzongott. Eszébe jutott az egész szörnyű történet. Gedő, a hűtlen, aki ütötte-vágta a hozzá kényszerített feleségét, később még a saját szülőanyját is, végül gyilkosságba keveredett, és haláláig tartó rabságra ítélték a sóbányákban. Mintha ezer éve történt volna, pedig alig egy esztendeje! Micsoda...

Produkt-Details

• Erscheint lt. Verlag: 23.4.2021
• Sprache: Hungarian
• Themenwelt: Literatur ► Historische Romane
• Themenwelt: Literatur ► Klassiker / Moderne Klassiker
• Schlagworte: mátyás király hadjárat tokaj politika
• ISBN-10: 963-426-459-X / 963426459X
• ISBN-13: 978-963-426-459-0 / 9789634264590