A fogoly király (eBook)

István Nemere (Autor)

eBook Download: EPUB

2017
344 Seiten
Gold Book (Verlag)
978-963-426-450-7 (ISBN)

Infos

A Zsigmond-trilógiát folytató Zádor-trilógia befejező kötetét tartja kezében az olvasó. A főhős sorsát hat kötetben követhették, így megismerkedhettek az 1380-as évek közepétől az 1401-ig tartó időszakkal.
Zádorffy Zádor gróf, ki parasztlegényből küzdötte fel magát a nemesek sorába és Luxemburgi Zsigmond magyar királynak tett szolgálatai fejében nyert grófi rangot, címert és birtokot - ezúttal is uralkodója oldalán áll. Ám ennél szélesebb körképet kapunk arról a zavaros korszakról, amikor a nagyurak folyamatosan lázadtak Sigismundus Rex, az idegen király ellen. Kinek maroknyi híve volt csak az országban, viszont mindent megtettek, hogy segítsék Zsigmondot. Volt olyan időszak is - erről szól ez a kötet -, amikor a lázadó urak fogságba vetették saját királyukat.
Miközben Zsigmond az életéért és szabadságáért küzd, Zádor gróf és barátai, katonái egy különös, távoli városban, Zára tengeri kikötőjében torpedózzák meg sorra a Déli Liga törekvéseit. Ezek az urak Nápolyi Lászlóban bíznak, az itt született, ám a magyarsággal semmi közösséget nem vállaló 'talján' királyt ültetnék a magyar trónra. Zádornak hála, ravasz ötleteivel és személyes bátorságával sikerül ezt megakadályozni.

Textauszug

Úton

A lovasok lassan haladtak.

Hárman voltak mindössze, és messziről jöttek. Hosszú útjukat még délen, a tenger partján kezdték. Beletelt egy hét is, mire a zágrábi úton a város közelébe jutottak. Pihentek két napot ők is, lovaik is, aztán indultak tovább. Mire a Drávához értek, már tizenöt napja voltak úton.

Az idő nem kedvezett nekik. Szent András hava1 volt, annak is a vége felé jártak. Még négy hét és eljövend karácsony, Krisztus urunk születésének immár pontosan ezernégyszázadik fordulója. Azon ünnepet követően bizony a tudós barátok lúdtollaikat percegtetve írják majdan a pergamenekre: Anno Domini 1401. Tán szerencsésebb lészen az új, mint a most múló óesztendő?

A lovasok aligha erre gondoltak. Észak felől arcukba vágott a szél. A hideg, bár még nem hozott havat, így is ruhájuk alá lopózott. Olykor, különösen kora reggel, amikor ismét útnak eredtek, csontig hatolt ez a hideg. Ráadásul tudták: nem lészen ez másképpen, mígnem célba érnek. Útjuk célja biz’ nem közeli, és tán az úton nem veszi meg őket az Isten hidege. Ebben reménykedtek, mígnem célba érnek. Buda városa messze vagyon. Ilyenkor úgy érzik, talán túl messze is.

Fekete felhők gomolyogtak fölöttük. Csuklyába temették fejüket, jó volt most megszorítani derekukon az övet, mi prémes kabátot ölelt körbe. Odalent Zárában még megmosolyogták egymást, amikor ezen öltözetet a nyereg mögé tették. Hiszen ott ilyenkor is sütött a nap, legfeljebb valamivel hűvösebb vala, mint máskor.

Most már nem volt kedvük nevetni. A kopár úton apró porfelhőket forgatott a szél, ezernyi képzelt kis boszorkány járta ördögtáncát. Mikor a szél egy kicsiny időre elhalt, akkor a por visszahullott az útra. A lovasok leszegett fejjel, lassan haladtak tovább észak felé.

– Megöregedett a reggel – jelentette ki a pásztor. Nem volt már fiatal. Ha jól számolta, vagy negyvennégy esztendeje jöhetett erre a világra. Ez látszott is rajta; haja kifakult és őszült egyszerre, pedig valaha maga volt a büszke feketeség. Arcára barázdákat vésett a kora, meg is cserzette bőrét a sok szél. Megszámlálhatatlanul sok időt töltött az Úr szabad ege alatt, eső verte, szél tépte, csontjaiba hatolt a nyári hőség és a téli hideg.

Így volt ez most is – hiszen Boldogasszony hava2 volt, mi tudvalévően az esztendő első hónapja. Ez maga a pokoli tél! Ameddig az öreg pásztor ellátott a síkon, csak a fehérség találkozott a szürkeséggel, és mindkettő végtelennek látszott. Szürke volt az ég, mit mostanság mintha örökké felhők fednének. A fehérség meg szintúgy végtelen mező, mi a falut körülveszi. Távolabb vannak ugyan erdők, innen nézve azok is beleolvadtak ama tisztaságba, mit a frissen hullott hó okozott.

A vendégek nem válaszoltak. Az akol mellett, a pásztorok kunyhójában húzták meg magukat. Már negyedik napja rostokoltak; a szakadatlan hóesés állította meg őket. Nyugat felől tartottak Budára. Élükön egy úr, ki magát sohasem nevezte grófnak, igaz, a nevét sem árulta el – de mert jól fizetett, hát senki sem kérdezősködött.

A pásztor és emberei nem először kerültek a tél fogságába. Ugyan megszokni ezt nem lehetett, viszont nem csodálkoztak. Már karácsony ünnepe előtt tudták, hogy kemény két hónap következik. Oly jelekből jósolta meg az öreg pásztor, amit csak ő ismerhetett. Mit néhai apjáról tanult, ki meg azt az ő apjától hallotta már gyermekként. A tudás így szállt emberről emberre, és gyarapodott útközben. Az idő járását ki lehet figyelni. Ősszel szaporodnak a jelek, mikből az ember megjósolhatja, milyen tél jövend: gyenge, közepes vagy erős? Az erőstől mindenki tart. Meg a hosszú fagyok és a magas hó megritkítja az erdők állatait, a farkasok nem lelnek élelmet, hát felbátorítja őket a mardosó éhség. Közelebb lopóznak az emberi tanyákhoz. A pásztorok meg a falutól egy kiáltásnyira tanyáznak télen-nyáron. Maguk építették a földbe ásott gerendákra támaszkodó nádfalakat és a tetőt. Csak a nagyon sok, sűrű hó tudná azt fejükre rogyasztani, bár ilyesmi még nem esett meg velük.

A váratlanul érkezett vendégeknek külön nádkunyhót adtak. Ősszel mindig friss nádat hoznak a tavakról, a kévékkel erősítik az emberi szállások falait. A tél ugyan elnyűvi azt a nádat, hát nyár elején eltüzelik, némelyik estén még erdei ágakat is vetnek a lángok közé, megvárják, míg tüzes parázs lészen, akkor parazsa fölött nyárson forgatnak ezt-azt, mi botvégre avagy hurokba akadt: kóbor nyulat, fahangon gajdoló fácánt.

Most tél vagyon, és ennek itt fele sem tréfa. Érezték ezt a vendégek is. Ama gróf, ki tán huszonnyolc esztendős lehet, annyinak is néz ki, és bár tehetné, nem hord az oldalán kardot. Csöndes ember, inkább szemlélődik, mintsem ontaná a szavakat. Két legénye viszont kardforgató, ők kísérik, és tán védelmezik. Vagy az utat mutatják néki? Könnyű kis szánt vásároltak Komárom táján, amikor már látták, hogy az utakat teljesen megvette a tél. A hónak fúvásai igencsak megsűrűsödtek. Lovas ember e tájon mostanság nem juthat messzire, a gyalogos meg akár el se induljon. Ezen uraknak négy hátasuk van, látták a pásztorok. Hármat a combjaik között tartottak, egy meg afféle pótló vala. Szekerükön sok holmit hoztak valahonnan távolról, azt átrakták a szánra, mit két nagyon erős német ló húzott. Ám ha továbbra is így hízik a hó, akkor talán a hátasokat is a szán elé foghatják, maguk meg gyalogolhatnak a kötésig érő hóban. Látható, hogy nem vágynak erre. Talán maradnak még egy napot, míg enyhül a szél. Ki ilyenkor útra kél, sok veszélyt vállal magára. Mikoron ilyen havazások vannak, csak az ered útnak, kinek dolga halaszthatatlan.

Aznap már nem esett több hó, és a szél is enyhült. A lovasokat csak az aggasztotta, hogy nem veszik észre majd a Bécsből Budára vezető utat. A távolból látták, hogy mások is nekieredtek; német és talján kereskedők, vacogva ugyan, az útjukat járták. Még egy éjszakát maradtak a pásztoroknál, este igazi tűznél melegedtek, mihez a fát a birkás emberek jó előre bekészítették a nádfalak közé. Ilyen időben nem hajthatták ki a juhokat: elpusztulnának pár hora alatt. Estefelé az alábbvaló legények trágyát hordtak ki, az akolban a birkákat mindig egyik avagy másik sarokba küldték és szorították, miközben csizmáikkal bokáig jártak a büdös piszokban.

Aztán sült húst falatoztak, a hozzávaló kenyér ugyan eléggé száraz volt. De mire való a rosszabb bor, ha nem arra, hogy előtte a szeleteket beáztassák?

Azután jött egy felhőtlen, csillagos éjszaka. Mi ugyan nagyobb hideget hozott, viszont tudni lehetett, hogy nem fog esni a hó, mert hát miből eshetne…? Amint a hajnal megszülte a reggelt, az utazók felkerekedtek. Néhány dénár került finom úri kézből érdes tenyérbe, elhangzott pár „aggyon isten szebb időt”, és a lovak a hámba feszültek

Zádor megvárta, míg az út kanyarulatába érnek.

A szél szembefújta a havat, elég zajos volt, fütyült a fák meztelen ágai között. Még kell vagy ötven lépés, és a csapat kiér a fák közül. Varjak károgtak valahol, a szél el-elkapta hangjukat, néha úgy tűnt, az emberek csak álmodják az egészet. Déltájban járt az idő, a Napot mégsem látták. Csak sejteni lehetett, hogy arra vagyon délnek irányában, és ilyenkor, tél közepén nagyon alacsonyan jár. Mintha átderengett volna a szürke felhőpárnákon egy kicsinyke világosabb folt – vagy csak azt hitték, látják, mert látni akarták azt olyannyira?

Kiértek a fák közül. Hogy merre vezet az út, csak sejteni lehetett. Azt is telehordta a szél, a hó fehérsége szűzinek látszott. A négy ló megtorpant. Nem lett volna nagyon hideg, ha nem fúj a szél. De ez ott volt mindenütt, beférkőzött a férfiak ruhája alá, csípte arcukat, kezüket.

Zádor csak egy pillantást vetett előre, a szelíd lankára. Apró fekete pont szaladt, oly kicsi volt, hogy ha nem mozog, ő sem pillantja meg. Lám, valaki más is látta a nyulat! Már jött mögötte a légben egy másik, nagyobb folt. Az ölyv kiterjesztett szárnyakkal, nesztelenül szelte a levegőt. A nyúl nem sejtette a veszélyt, azt hitte, egyedül van a mezőn, és csupán az apró lábai neszeznek a félig fagyott havon. Ám egy pillanattal később a két pont találkozott a figyelő férfi szeme előtt, eggyé vált, és az ölyv lassan felemelkedett ismét. Erős karmai között nem vergődött már a nyúl, kétoldalt lelógott ernyedt teste. A karmok összeroppantották a gerincét. Az ölyvnek ismét lesz egynapnyi élete, gondolta a férfi.

– Már látnunk kellene őket – így Lukács.

– Ilyen időben aligha minutumra érkeznek – ellenkezett a fivére. Páska arcán megfeszült a bőr. Zádornak eszébe jutott: ezek a déliek, kik ama fényességesen szép tenger mellett születtek, most jobban fázhatnak, mint az itteniek. Az Adria, vagyis ahogyan a horvátok nevezik: a Jadran partján bizony még pálmák is nőnek, miként azt látta Zárában. No és attól még délebbre is Dalmácia vagyon.

A legény, kit ama déli vándorok két napja küldtek maguk elé, jelezte jöttüket. A zimankós idő ellenére ezért lovagoltak ki a keresztútig, a birtok határáig, vendégváróban. Most persze az utat nem lehetett látni, csak kétoldalt a fák...

Produkt-Details

• Erscheint lt. Verlag: 23.4.2021
• Reihe/Serie: Zádor-trilógia
• Reihe/Serie: Zádor-trilógia
• Sprache: Hungarian
• Themenwelt: Literatur ► Historische Romane
• Themenwelt: Literatur ► Klassiker / Moderne Klassiker
• Schlagworte: zsigmond király zára középkor lázadó
• ISBN-10: 963-426-450-6 / 9634264506
• ISBN-13: 978-963-426-450-7 / 9789634264507